Folyópartok

Tokióban lakva könnyű elfelejteni, hogy a városnak vannak folyói, sőt mitöbb egy öböl partján fekszik, és az óceán sincs túl messze. Valahogy annyira nagy és sűrű, és olyan sok a fej felett elhúzó autópálya, hogy az időnként előbukkanó picurka kanálisok egészen eltörpülnek, és semmiféle folyópart hangulatot nem idéznek. A 'rendes' nagy folyók partján pedig messze van és nem mindig ideális sétahely.
Elsőre ennek kicsit ellentmond a tény, hogy Tokió jogelődjét, Edót sokszor nevezik a 'vizek városának' és előszeretettel hasonlítják Velencéhez. Nagyjából 100 évvel ezelőttig ugyanis az 'alsóvárost' vagyis shitamachit keresztül kasul behálózták a kanálisok és folyókák, amik a kereskedelem és közlekedés fő útvonalait jelentették. Az öbölhöz közeli lapályon lévő területen eredetileg is sok volt a folyó, de az évszázadok során újabb és újabb kanálisokat ástak, és terelték új mederbe a meglévő vízfolyásokat. A vízpartok mentén pedig virágzott a kereskedelem, ide települtek a piacok és raktárházak és naná, hogy a szórakoztatóipar létesítményei is itt találtak helyet maguknak. A shogunátus szigora alól például a Sumidagawa lazábban regulázott partjai jelentettek kibúvót. Egyik kedvenc témábavágó olvasmányom mélabús nosztalgiával mereng az egykori vígalmi negyedek vízparti teaházairól, színházairól és bordélyairól...
A vízivárosi lét egészen addig tartott, amíg az ipari fejlődésnek hála a motorizáció került előtérbe és mindenek fölé. Ez szó szerint értendő, a nagy nemzeti gyorsforgalmi utak sokszor egy meglévő folyó fölött vezetnek, az útpálya lábakon áll a vízben. Sok csatornát egyszerűen csak lefedtek, és autóút lett az egykori vízi útvonalból.

Egy régi térkép Edóról és az ő vizeiről.


 Az egyik legtöbbet emlegetett furcsaság: a fényképen alul keresztben megy a Nihonbashi híd, ami az egyik legöregebb Japánban, és olyan mint otthon a Clark Ádám tér, innen számolják a távolságokat szerte az országban. Felette keresztben pedig egy, még az olimpia tiszteletére épített autópálya.


Egy póruljárt folyó.


Egy szerencsésebb, csak egy vasútvonalat kapott szomszádnak.


A festői Nomigawa, ami messziről jön, és otthonról egészen az egyetemig elvezet, ahol aztán eltűnik a föld alatt.




Kivételes eset, egy park a Sumidagawa partján.


A park tőszomszédjában legkedvencebb halpiacom. Amikor még hajóval vagy vonaton érkezett a tengeri áru, és az épület idomult a vonat fordulási sugarához, hogy könnyebben lehessen pakolni.


Ma már nem vonaton, de sokszor még csak nem is hajón jön a hal, hanem teherautóval a repülőtérről.


Tsukudaijima mesterséges szigete a megmaradt kanálissal és  környező felhőkarcolókkal.


A Tamagawa egészen más vidék, Tokió déli határfolyója mentén kilométereken keresztül baseball és focipályák illetve nagy füves pusztaságok váltják egymást.


Felhőkarcolók azért itt is vannak.




Kis magyar építészet

A Kenchiku zasshi, vagyis Építészeti magazin, melynek a 20-as évektől napjainkig kiadott kötetei szépen katonásan sorakoznak az egyetemi könyvtárban, a honi építészet mellett gyakran közöl cikkeket a nemzetközi építészet állásáról is. Ezért, például a Showa 11-es, vagyis 1936-os nemzetközi összeállításban, (Ausztria és Oroszország között) az alábbi magyar épületeket mutatta be a nagyérdemű japán publikumnak.





év eleji akciók

Hiába élnek a japánok még mindig viszonylag nagy lábon, az újévi leárazások a boltokban a karácsonyi őrületnél is nagyobb mennyiségű embert mozgatnak meg. Lehet az taimuseeru, 7 day bargain vagy guranbazaaru, a kereskedők számára a lényeg, hogy a szomszéd üzlet eladójánál is hangosabban sikerüljön ordibálni, hogy most már pedig minden 50 percento ofu'. 



Újév

Idén sikerült először egy tizedik emeleten lévő mexikói étteremben, majd egy hegy tetején tölteni a szilvesztert. Az étterem csak úgy jött, volt ingyen tequila meg lángoló sütnivaló, de ez mind bemelegítés volt csak Takao sanra. Mint az némi guglizás után kiderült, a Tokió-közeli hegy nem csak ősszel népszerű a falevelek miatt, hanem újévkor is szokás megmászni (felszállni a fogaskerekűre) és először a hegy derekán lévő szentélynél részt venni az újévi ceremónián (3000 yen perfő, vagy sertepertélő gaijinoknak ingyen), majd a hegy tetejéről megnézni az év első napfelkeltéjét, mert az fontos dolog. Természetesen nem mi voltunk az egyetlenek, akik a hideg ellenére vállalkoztak a dologra, ezért jókora tömeg volt mindenfelé. Azt hiszem, Japán az egyetlen hely, ahol még a napfelkelte látványáért is lehet sorban állni.