Rajongásom új tárgya

Úgy esett,hogy augusztus végén egy hetet japán családoknál töltöttem vendégségben. Az ilyet errefelé hómsztéjnek hívják, és a céljuk, hogy az itt leledző külföldi diáksággal egy kicsit jobban megismertessék a japán kulturát, életvitelt, miegymást. Az első fogadó családom Anamizu városból volt való (ami annyit jelent, hogy 'lyuk-víz'). Papa, mama, nagylány, kevésbé nagy lány. Ez utóbbi lányzó pedig hobbi szinten japán dobolt, mint ahogy a környező prefektúrában elég sokan. Mert ott őrzik a hagyományokat. Úgyhogy az utolsó esti búcsú bbq parti keretében rögtönzött próba-bemutatót tartottak (másnap verseny volt) illetve minket lelkes külföldi vendégeket is hagytak egy kicsit dobolni. Azóta tudom, hogy a taiko (vagyis kb kövér dob) lesz az új hobbim, amint találok egy tokiói gyakorló csoportot. 

Maiko tánc

A maiko az a 15-20 éves leányzó, aki azért tanul keményen, hogy majd egyszer geiko lehessen. Ha jól értettem, a geiko ugyanaz, mint a geisha, csak Kiotóban így hívják őket. Esténként teaházról és hotelről hotelre járnak, hogy szórakoztassák a nagyérdeműt. Amíg a fiatal leányzó táncolt, egy idősebb pályatársa énekelt és shamisenen kísérte.

Állítólag nagyon nehéz ilyen előadásra bejutni, de a mi aprócska (80 fős) iskoláscsoportunknak valahogy megszervezték. Két tánc után bő félóráig még kérdéseket is tehettünk fel maikosannak, aki egy idő után egyre többet volt kénytelen irulni és pirulni és nem mosolyogni túlzottan, nehogy elkenődjön a sminkje, hiszen utánunk még ment más helyre is fellépni.

Szivárvány

Egyre hidegebb van Tokióban, de még egy kicsit tartja magát a bicikliző idő (najó, este már nagyon fúj a menetszél) és mozogni márpedig kell,úgyhogy hétvégente lakótársammal kirándulunk a város leginkább találomra kiválasztott pontjaira. Most hétvégén Odaiba volt a célpont, ahová a híres neves (ez is Tokió jelképe, az egyik a sok közül) Rainbow Bridge vezet. Nincs neki rendes japán neve, még az irányok, mint észak meg dél is katakana angollal van kiírva és éjszakára szívárványszínben van kivilágítva. Odaiba egyike a sok mesterségesen létrehozott szigetnek a Tokió-öbölben, a hídon kívül nevezetessége még a Fuji television golyóbisos épülete, ki mástól, mint Tangétől. 

A híd két szintes, felül megy az autópálya, alul a helyi autóforgalom és a vezető nélküli monorail vonat illetve a Promenade névre keresztelt gyalogjárda. Itt elszánt gyalogosok és hétvégi futóbajnokok közlekednek a benzingőzben. Biciklisáv nincs, de az üzemeltetők gondoltak a biciklistákra, tolni lehet a kerékpárt, miután a híd elején regisztrálják és ellátják ezzel a nem is tudom mivel (lásd a képet).

Utazunk

Itt a kisscsalád, megyünk erre-arra. Kiotóba például evvel. És még Fuji san is látszott jobbkézre. Az ennivalót pedig mindig le kell fényképezni.

Sendai Médiatheque

Sendaiban legfőbb uticélunk az Ito Toyo tervezte Méditheque volt. Sendai ismerős lehet tavalyról, ahogy az egész Tohoku régió is, itt volt márciusban a nagy földrengés és tsunami. Következzék egy videó, ami a rengés alatt készült az épületben. Az álmennyezetet azóta kicserélték, a mostani biztos sokkal biztonságosabb, de egyáltalán nem olyan jó.

Megint turista

Régen volt már, hogy valamerre turistáskodás céljával mentem, úgyhogy épp itt volt az ideje a múlt heti buszos kirándulásnak a japán csoportommal. Na nem mentünk nagyon messzire, csak Enoshimáig, onnan pedig Kamakurába. Mindkettő Tokió déli szomszédja és kedvelt kirándulóhelyek. Enoshima a partjainál található szigetről (shima=sziget) és az ottani jellegzetes ételről, a shirasuről (nyers, szárított vagy főtt bébiszardínia) híres, míg Kamakura egyszer régen még Japán fővárosa is volt egy rövid ideig, ezért tele van buddhista templommal. Lelkes önkéntes zenbuddhista kalauzaink is voltak, úgyhogy tőlük megtudtuk, hogy a kamakurai Daibutsu, vagyis nagy Buddha amida-buddha, vagyis már túl van a megvilágosodáson, ezért az öltözéke egyszerű és nem visel ékszereket, míg a narai kollégája még a procedúrán innen van, ezért a sok cicoma. Hiába néz ki úgy messziről, mintha aludna és csukva lenne a szeme, igazából meditál: meditáláskor egy tőlünk egy méterre lévő pontot kell nézni a földön, az segít nem elaludni. 

 

Kanamara matsuri

Vasárnap Kawasaki környékén jártunk egy helyi matsuriban, ami azonban turisták tömegeit vonzotta. Elég volt a sok fényképezőgépes gaijint követni, hogy odataláljunk a szentélyhez. A matsurik lényege, hogy valamiféle szent dolgot hordoznak körbe körbe, miközben a tömeg sorfalat áll, vagy követi a menetet. Közben a fénykardos rendőrök és alkalmi önkéntesek terelgetik a népet, hogy ne tapossák agyon egymást. Természetesen lehet kapni témába vágó bizbaszokat és kaját minden mennyiségben (japán ember nem mulat táplálkozás nélkül). Bár a Kanamara matsuri elég különlegesnek tűnik, japán szerte rendeznek hasonló fesztiválokat az év során.

 Hogy lehet a közönséges takoyakit a normális ár ötszöröséért eladni?

 Indul a menet.

 Van, aki alkalomhoz illő jelmezbe bújt.

Hiába, a matsurik családos rendezvények.

Nyalóka.

Oszaka+Kiotó+Nara első kör

Pár napja Oszakában jártunk Ildit meglátogatni. Ha már ott voltunk, egy picit megnéztük Narát és Kiotót is, mert egymás hegyén hátán vannak amúgyis. Másfél hét múlva megyünk ugyan ide a senseijel, tömény építészeti tekergésre, úgyhogy a nagyon fontos szentélyeket, templomokat és villákat, vagy Oszaka kortárs építészetét majd akkor kimerítően megismerem, most inkább csak turistáskodtam. Fényképkek itt, vagy oldalt a gyűjteményben 'Kansai vol1' mappában.

Oszakai utcalámpa, kiotói gésa és a Nagy Buddha Narában.

Kanazawa

Szombat este felszálltunk az éjszakai buszra és meg sem álltunk Kanazawáig. Kanazawa egy helyes, közepes méretű város Tokiótól nyugatra és kicsit északra, a sziget másik felén. Ennek örömére az időjárás is más arrafelé, rendes hótakaró volt elég sokfelé.

Első napunkat a Kenrokuen-koenben kezdtük. A mindenről listát vezető japánok szerint az ország legszebb 3 parkja közül ez az egyik holtversenyben, ha nem a legszebb. Ez bizonyára főleg tavasszal és nyáron van így, de hófödte mivoltában is igen mutatós volt. Már itt kiderült, hogy Japánnak ebben a felében nagyon szeretnek egyedi hóembereket építeni. A másik téli érdekesség a fák kikötözése: minden fa és bokor minden ágát egy magas póznához rögzítik kötelekkel, hogy a nagy hótehertől nehogy letörjenek.

Következő programnak a 21dik századi művészetek kortárs múzeuma kínálkozott többé kevésbé szemben a parkkal. A kacifántos név egy igencsak kortárs és japán múzeumot fed, az épületet a SANAA tervezte pár évvel ezelőtt. épületen belül és kívül egyaránt vannak kiállítási tárgyak.

Némi belvárosi tekergés és bőséges táplálkozás után visszatértünk a szállásunkra, ahol reggel a csomagjainkat hagytuk. Amin reggel csak röhögtünk, az estére valóság lett: a machiyában (hagyományos japán városi ház) bent hidegebb van, mint kint az utcán. A papír tolóajtók és ablakok nem túl sok meleget segítenek bent tartani, a talajtól 20 centire elemelt deszkapadló szintén nem nagy segítség, egyetlen megoldás a hősugárzó és a fűthető elektromos takaró.

Másnap némi sietős kocogás és szerencsének hála elértük a buszt, ami elvitt minket Shirakawa-go-ba. A hófödte hegyek közötti völgyben hagyományos, zsúptetős faházak sorakoznak és 1995 óta a világörökség részét is képezik. Nem hiába. A házak japán neve gassho, ami imádkozás jelent. Mindez arra utal, hogy a meredek tetőforma miatt úgy néznek ki, mint az imára kulcsolt kezek. Bizonyára nagyon szép a falu nyáron is, ami kilátszanak a zöld rizsföldek, de a téli hósipka nagyon jól áll ezeknek a házaknak. A hó, a tűz és a különböző kártevők mind veszélyt jelentenek, ezért a falu házaira önkéntes közösség vigyáz, akik például az időnként elvégzik a tetőcserét, nyáron őrjáratoznak a tűzveszély miatt, vagy épp letakarítják a felhalmozódott havat a háztetőkről. A házakról még annyit, hogy általában észak-déli irányban állnak, ami több okból fontos: így a meredek tető keletre és nyugatra néz, a lehető legtöbb napot kapja a keskeny völgyben. A szél északról és keletről fúj, így nem a nagy tetőfelület kell hogy dacoljon vele. A legutolsó és igen praktikus ok pedig a házak berendezéséből adódik: Minden házban van házi oltár, ami menekítési okokból a ház egyik végfala mentén kap helyet. A mellékhelyiséget illik ez esetben a ház másik végén kialakítani. Ezek után úgy kell a házakat kiosztani, hogy egyik ház oltára se nézzen egy másik mellékhelyiségére. Ezért aztán kelet-nyugati tengelyre tükrözve sorakoznak a házak, hol oltár néz oltárt, hol mellékhelyiség mellékhelyiséget.

Harmadik és egyben utolsó napunkat a Higashi Chaya negyedben kezdtük, ami hagyományosan a gésák és teaházak birodalma. A gésák reggelente valószínűleg még alszanak, ezért nem láttunk egyet se. Láttunk viszont rengeteg édességboltot, a környék specialitása pedig az aranyfüst lemez, ezért mindenféle aranyozott csecsebecsére szakosodott boltba is sikerült belebotlani. A legek legje pedig a két világ keveredése: az aranyozott tetejű csokis illetve zöldtea ízű sütemény. Természetesen speciális Barentai dei (na ez mi lehet?:)) díszcsomagolásban is. Ennél is jobban már csak akkor éreztük magunkat, amikor aranydarabkákkal teleszórt teával is megkínáltak. Mert az jót tesz  az egészségnek.

Gésák után jöttek a szamurájok, illetve ahol valaha laktak, a Nagamachi kerület. További édességboltok felfedezése után, és mivel kezdtünk éhesek lenni (aranyozott süti ide vagy oda) elbuszoztunk (helyes pici turistabusz közlekedik körjáratban) a piachoz. Alapvetően árulnak minden félét, de a fő turistalátványosságot a mindenféle furcsa, sose látott tengeri jószágok jelentik. Akiket utána a tányéron is viszont lehet látni a piac éttermeiben. Mi egy barátságos szusizót választottunk, ahol a felhalmozott tányérok szerint fizet a kedves vendég.

Délután-este még annyira futotta időnkből, és annyira voltak csak lefagyva a lábujjaink, hogy megnézzük a kanazawai várat. Természetesen be volt már zárva, úgyhogy csak kívülről megcsodáltuk esti fényes megvilágításban.

Mivel egész sokat fényképeztem, a blogger kezelőfelületét viszont utálom, további fényképeket, időnként magyarázatokat is az oldalsó gyűjteményre kattintva találtok. A dolog rendezés alatt, a képek nincsennek sorrendben még.

Golden gai/ゴールデン街

Legújabb workshopunk tervezési helyszíne Shinjuku Golden gai nevű negyede. A GG a régi Tokió maradéka; az itt álló épületek nem dőltek össze a Nagy Kantó földrengésben 1923-ban, nem bombázták le őket a világháborúban, és valahogy túlélték a 60-as években indult fejlesztési lázat is. Shinjuku sokemeletes, neonfényes monstrumai között meglepő ez a hat háztömb a maga 2 szintes, főként faszerkezetű házaival. A két méter széles utcákat fél méternél is keskenyebb merőleges csapások kötik össze. Szinte az összes épület valamilyen vendéglátóegységet rejt, azaz nagyjából 280 bár van itt egymás hegyén-hátán. Legtöbbjök este 9 után nyit, nagyjából 5-6 főt képes fogadni, és a legtöbbek évek óta visszatérő közönsége van, idegenek be sem tehetik a lábukat.

Láttam a császárt

Minden évben kétszer, január másodikán és az előző császár születésnapján (ez mostanában december 23-a) megnyitják a császári palota kertjének amúgy zárt részeit és a lelkes köznép (felettébb komoly táskaátvizsgálás és tapizás után) becsődülhet egészen az uralkodó család lakóhelyéig. Nagyjából óránként őfelségeik kivonulnak egy üvegezett erkélyre és integetnek a tömegnek. Ha olyanja van, a császár beszédet is mond (idén olyanja volt). Beszéd előtt és után is jár a zászlólengetés, ezért túl sok minden nem látszik. Ez egy kihagyhatatlan ám semmiképpen nem megismétlendő élmény.
Az utolsó kép már a rezidenciát körülvevő vizesárok partján készült. biztos ami biztos, itt békeidőben se szabad semmit se csinálni.